2017. április 13., csütörtök

1.rész


A kékszemű ördög érkezése


- A rohadt életbe már - morgom az orrom alatt, miközben a bőröndökkel küzdöm. Ha van valami az életben, amit a legjobban utálok, még a kétszínű barmoktól is jobban, az a cipekedés. Könyörgöm, én még fiatal vagyok ehhez, és alapjában véve, a cipekedés nem a nők dolga. Most ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak is kizárólag a pasik végezhetik, mivel ez nincs így, de az sem fair, ha egy 21 éves lánynak maga után kell húzogatni az egész életét, minden segítség nélkül. Már az sem volt valami kellemes érzés, amikor le kellett emelnem a csomagjaimat a vonatról, miközben nem egy hapsi mordult rám, hogy siessek már, mert nem tudnak leszállni és el fognak késni. Ki a poklot érdekel, ha annyira sietős lett volna nekik, talán segíthettek volna és nem került volna annyi időbe, de nem ők idegesen nyomkodták a telefonjukat, míg arra vártak, hogy a csomagjaim eltűnjenek az utukból. Tehát, bekaphatják. Most itt ülök - fogalmam sincs hol - az egyik bőröndömön, miközben arra várok, hogy valami csoda történjen és megjelenjen előttem egy kedves teremtés, aki majd segít rajtam, de tudom, hogy ez csak egy szép álom marad, így nyögve húzom ki a telefonom a zsebemből, majd keresgélni kezdek a névjegyek között. Az én drága barátnőmnek már rég itt kellene lennie, de miért is lepődöm meg rajta, hogy még sehol sem látom. Nina nem a pontosságáról híres, sőt sokkal inkább az ellenkezőjéről. Emlékszem, régen amikor még szomszédok voltunk, folyamatosan rá kellett várnom, és neki köszönhető az is, hogy nem egyszer késtük le az óra kezdetét. Belevitt a rosszba, de én sosem panaszkodtam, hiszen aki ismer az pontosan tudhatja, hogy én nem vagyok az a jókislány, pedig annak tűnök, mivel az új társaságban, míg fel nem oldódom, csak ülök és bámulok vagy a telefonommal babrálok. De nem kell első pillantásra megítélni az embert, előbb beszélgetni kell vele, engedni, hogy az illető kibontakozzon és csak utána elkönyvelni, hogy milyen. Persze a mostani emberek ezt nem így látják, amivel nincs is bajom, hiszen az élet megtanított valamire, a csalódás az életünk része, és nem fog eltelni egyetlen nap sem, hogy valami nem okozott számunkra csalódást. A nap minden percében velünk van, csak néha olyan apróságról van szó, hogy fel sem tűnik, figyelmen kívül hagyjuk, egészen egy adott pillanatig, míg minden értelmet nyer. Amikor minden megváltozik...
- Tudom, - szól bele lihegve a telefonba, amikor a negyedik csengés után méltóztatott felvenni nekem a készüléket - már rég ott kellene lennem, de már nem kell sok - teszi hozzá, miközben hallom, ahogy emberek mellett suhan el.
- Szóval - gondolkodom el, miközben egy tincset simítok ki az arcomból - ezt úgy kell értenem, hogy alig pár perce indultál el? - vonom fel a szemöldököm, rosszállóan, hiába tudom, hogy nem láthatja. 
- Ilyen személynek ismersz te? - nevet fel zavartan. 
- Nina, ha azt kellene elmondjam milyen személynek ismerlek, akkor azt közöltem volna veled, hogy biztosan most léptél ki a zuhany alól és még közel sem vagy indulásra kész, de ezt nem mondhatom, mivel hallom körülötted a nyüzsgést, ami megnyugtat, hiszen ez azt jelenti, hogy tényleg úton vagy - vonom meg a vállam.
- Bekaphatod - vágja hozzám, de tudom, hogy a szája szélén ott lapul az a bizonyos vigyor, amit mindig elérek nála, ha a késéseiről beszélek. - Még olyan öt percet bírj ki, és ott leszek, ígérem - nyugtat meg, majd bontja a vonalat.
Szemforgatva emelem el a fülemtől a készüléket, majd pillantok az órára. 15:32. Kíváncsi vagyok mennyi lesz abból az öt percből, mert az biztos, hogy nem lesz itt olyan rövid idő alatt. Legszívesebben eldőlnék az egyik lócán és csak bámulnám a fellegeket, míg várakozom, mit sem törődve a ítélkező tekintetekkel, de nem tehetem, mert amikor lefekszem, akkor mindig gondolkodni kezdek és annak szinte mindig sírás lesz a vége. Remegő kezemmel a hajamba túrok, miközben egy mély lélegzetet veszek. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ismét elérzékenyüljek. Én nem ilyen vagyok, sosem voltam ilyen, de mióta megtörtént a legrosszabb, az érzéseimen nem igazán tudok uralkodni. Egyik pillanatban még a kemény csaj vagyok, aki bármire képes lenne, a másikban pedig ott csillognak a szemeimben a könnyek arra készülve, hogy eláztassák az arcom és lerombolják a magabiztosságom. De nem ezért jöttem ilyen messze. Nem ez volt a célom Kaliforniával. Azért vagyok itt, hogy összeszedjem magam és képes legyek élni, még akkor is, ha belülről valami felemészt. Ha nem érzem magam teljesnek. Lehetséges, hogy nem lesz gyakori a régi énem előbukkanása, de minden pillanatát ki fogom használni, mivel nem lehetek újra önmagam, ha közben elnyomom az igazi énem... Szép lassan fel fogom építeni azt a falat, ami eddig is ott volt bennem, csak sokkal erősebbnek kell lennie, hiszen már nem csak apróságokat kell mögé rejtenem, hanem igen nagy súllyal bíró dolgokat, amiknek nem szabad napvilágra kerülniük. 
Sok mindenen gondolkodtam az utazásom alatt, de arra kellett rájönnöm, hogy számomra már szinte senki sem maradt a világon. Akik egykor foglalkoztak velem, már lemondtak rólam, hiszen ellöktem magamtól őket, amikor segíteni akartak. Mindenkit elüldöztem, és ha Nina nem lett volna olyan akaratos fél évvel ezelőtt, akkor valószínűleg sosem jelentkeztem volna a kaliforniai egyetemre. Őt is megpróbáltam ellökni magamtól, de nem hagyta, ő makacsabb volt még tőlem is, így került sor arra, hogy hozzá költözöm és egyetemre megyek, ahová alapjában véve sosem akartam, mivel nem hittem, hogy sikerülhet bejutni... de úgy látszik az élet okozhat még meglepetést, mivel most itt állok, egy héttel az egyetem kezdete előtt arra várva, hogy a szőke hajú lány, akinek már negyed órája itt kellene lennie megérkezzen.
A táskámat az ölembe véve, kezdek el benne kutakodni hátha találok valami élelmet, mivel tegnap este óta nem ettem, és a hasam már percek óta jelzi, hogy nem fogja sokáig bírni üresen. Sajnálatomra csak rágót találok, de a semminél az is jobb, így gyorsan bekapok két darabot, majd felpillantok. Egy egyenesen felém rohanó lányt pillantok meg, akinek a szőke hajkoronája ide oda szálldogál, miközben felém szalad. Látszik rajta, hogy folyik róla a víz, de ebben a pillanatban, nem tudom sajnálni, ugyanis csak rám kell nézni. Míg ő rövidnadrágban, és toppban van, ami egyáltalán nem sötét színű, addig én fekete szaggatott nadrágban, és lenge pólóban, ami szintén sötét színű, szóval akinek itt melege lehet az csakis kizárólag én lehetek. 
- Kérsz egy kis vizet? - emelem magam elő az üveget, aminek az alján még maradt pár korty, mire hálásan elmosolyodik, majd kikapva a kezemből kezdi el inni a tartalmát. - Nem tudom, hogy nálad mennyit jelent az öt perc, de ná... - kezdek bele a hegyibeszédembe, amit megakadályoz azzal, hogy a karjaimba veti magát és szorosan megölel.
- Csak fogd be, itt vagyok nem igaz? - sóhajt fel. Megadva magam ölelem át őt, miközben visszaemlékezem az összes pillanatra, amit együtt átéltünk, míg el nem költöztek. - Jól nézel ki Jul - néz rajtam végig, miután felállok.
- Nem szép dolog hazudni - rázom meg a fejem. - Pontosan tudod, hogy ez csak egy álca, ami nem mindig lesz rajtam, és erre te is rá fogsz jönni, de azért jó tudni, hogy valakinek bejön a külsőm - nevetek fel. 
- Ne becsüld alá magad, már megmondtam, hogy én nem fogom hagyni, hogy összeroppanj itt nekem, azt még nem teljesen találtam ki - vakarja meg a tarkóját - hogyan fogok rajtad segíteni, de az már egy jó kezdés, hogy itt vagyok, nem igaz? - vigyorog rám. - Hidd el, itt nem fogsz unatkozni, és főképpen nem az egyetemen, ahol valószínűleg minden nap más bulikba fogsz belopózni.
Felnevetek. Régen ezt csináltunk, amikor a felsősök tartottak bulikat. Szinte mindre belopóztunk és mindent megtettünk annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat, de az régen volt. Persze nem azt mondom, hogy folyamatosan otthon fogok ülni és a könyveket bújni, de nem leszek ott olyan sok összejövetelen, mint amennyin lehetnék, csak olyanra fogok elmenni, amit sehogy sem fogok tudni kimagyarázni. Hát igen, a régi bulizós, vadóc lány visszahúzódó lett és már kevésbé élvezi az életet, de legalább néhány dologhoz komolyabban tudok állni. 
- Az egész házat hoztad magad után, nem azt mondtad, hogy csak a fontos dolgokat hozod? - vonja fel a szemöldökét, amikor megpillantja a mellettem sorakozó csomagjaimat.
- Csak azokat hoztam - vonom meg ártatlanul a vállam. - Sok a ruhám, meg a cipőm és ezt te is tudod, azok pedig fontos cuccok - teszem hozzá, mire felnevet.
- Egy pillanat - tartja fel az ujját, majd halássza elő a telefonját. - Felhívom Kylet, és ő majd segít ebben, mert én biztosan nem fogom felcipelni ezt a sok mindent, meg alapból kell egy fuvar is, ő pedig mint az aranyos barátom, segíteni fog. 
Sok hallottam már róla, de persze ahányszor csak megkérdeztem, hogy van-e köztük valami, mindig csak leintett és azt mondta Kyle, nem olyan pasi, akinek bejönne. Ilyenkor biztosra veszem, hogy valami nem oké vele, hiszen csak rá kell nézni, ha mutat nekem egy pasit, aki azt mondja rá nem jó csaj, akkor az biztosan azért van, mert vak. Két percnél nem tartott tovább a beszélgetésük, de nekem ebben a pár másodpercben is sikerült kivennem, hogy a szemei csillognak miközben beszélnek, tehát neki bejön ez a Kyle, már csak azt kell kiderítenem, hogy mi a helyzet a másik féllel.

***

Fél órával később, már a csomagjaimat hordozzuk felfelé az emeletre. Azt elfelejtette említeni az én kedves barátnőm, hogy ezt a sok mindent a harmadikra kell felhurcolnunk, mivel ha megtette volna biztosan otthon hagyom a felét. 
A hajam már teljesen kisimult, a homlokomon verejték csillog, mikor végre az utolsó táskám a földre dobom. Nyögve terülök el az ágyon, miközben szaporán veszem a levegőt. Kezeim remegnek a megerőltetéstől, és biztosra veszem, hogy holnapra meg is érzem a munka édes büntetését, de legalább megvolt a napi sport. 
- Kösz a segítséget, Kyle - hallom meg Nina hangját, amint a nevemben is köszönetet mond, mivel én éppen halottat játszok. 
- Igen, köszi, hálám üldözni fog - kiáltom ki, abban bízva, hogy meghallotta. 
- Igazán nincs mit - nevet fel. - Bármikor, tudod, hogy neked sosem tudok nemet mondani - folytatja. Hallom a hangján, hogy amit az előbb mondott azt tényleg komolyan is gondolja, így most már van is egy tervem, amit meg kell valósítsak, amíg itt lakom. Összehozni őket. Mert ahogy észreveszem mindkettőjüknek szüksége van egy bizonyos lökésre, hogy meglássák, amit látniuk kell. 
Nyöszörögve tornázom fel magam az ágyon, majd kötöm össze hajam, miközben a nappali felé lépkedek. Az ajtóban állva figyelem őket, ahogy ölelkeznek. Mosolyra húzva az ajkam köszörülöm meg a torkom, mire szétrebbennek és mindketten rám kapják a tekintetüket.
- Talán megzavartam valamit? - vonom fel a szemöldököm. - Mert ha gondoljátok, szívesen visszamegyek amúgy is kivagyok az utazástól. 
- Miről beszélsz? - ráncolja a homlokát. - Csak megöleltem, ahogy pár perce téged is - vonja meg a vállát.
- Aha, mondogasd csak magadnak Ni, egyszer talán sikerül majd úgy előadnod, hogy el is higgyem, de ne nagyon számíts rá, hogy ez a közeljövőben megtörténik - kacsintok rá, mire ő dühösen kezd el méregetni, míg Kyle arcára zavarodotság ül ki. Ő érti, hogy miről beszélek éppen ezért nem próbál meg közbeszólni, mivel van egy olyan érzésem, hogy ő is azt szeretné, ha Nina végre észrevenné őt. - Mi az? - nevetek fel.
- Ha már befogadtalak, akkor legalább ne hozz kellemetlen helyzetbe a haverom előtt - rázza meg a fejét. - Bocs, szerintem nem igazán aludta ki magát - fordul Kyle felé. - Maradsz vacsorára? - kérdi tőle.
- Ha nem baj - egyezik bele. - Különben, tudom, hogy csak most jöttél és gondolom ki szeretnél pakolni, meg minden, de ma este lenne egy kis összejövetel, egy kisebb körön belül, ha van kedvetek akkor szívesen várunk titeket.
Tisztában vagyok vele, ha ezt holnap tette volna fel, akkor nem lett volna semmilyen kifogásom, de ma még simán kihasználhatom azt a kártyát, hogy  ki kell pakolnom, és fáradt vagyok úgyhogy ez kilőve, de bízom benne, hogy a szőkeség nem fogja visszautasítani.
- Én szerintem most kihagyom, még igazán sok munka vár rám, és már most elegem van belőle, de te - mutatok a fotelban ülő lányra - nyugodtan menj, én megleszek egyedül. Pakolás után úgyis lefeküdnék, szóval nem lennék valami nagy társaság.
- Akkor ez elrendezve - mosolyog Kyle. - De ha meggondolod magad szólj és jövünk érted - fordul felém. - Pizza mindenkinek jó lesz? - kérdi elővéve a telefonját, mire mindketten bólogatni kezdünk. 
Egy utolsó mosolyt váltanak, majd Kyle a konyhába vonul, hogy nyugodtan le tudja adni a rendelést. Tekintetem lassan Ninára vezetem, aki szikrázó szemekkel tekint rám. Persze tudom, hogy utálja, ha beleavatkozom a dolgokba, hiszen ez régen is így volt, de ha látok valamit, amit ő nem lát vagy csak nem akar látni, akkor nem várhatja, hogy úgy tegyek, mintha semmit sem vennék észre. A háta mögé nyúl, majd a díszpárnát hozzámvágja, mire én felmordulok.
- Te csak ne morogj - mutat rám, miközben próbál halkan üvöltözni velem, hogy senki se hallja meg. - Mi a fenét művelsz? Látom a szemeidben, hogy valamit tervezel, de kérlek ne láss olyat a dolgokba, ami nincs is ott. Kyle csak barát...
- Az majd kiderül - veszem az ölembe az előbb hozzámvágott párnát. - Én nem vagyok vak, és hidd el nekem, ha hagynád, hogy közeledjen, akkor több is lenne köztetek, amit te is szeretnél kislány, szóval ma este ne próbáld eltaszítani, mert biztosra veszem, hogy tesz majd feléd néhány lépést, te pedig hagyni fogod neki, mert a vak is látja, hogy bejön neked, ahogy te is neki...
Már éppen nyitná a száját, hogy válaszoljon nekem, de ekkor megjelenik Kyle így inkább becsukja száját, majd megrázza a fejét, ezzel nekem adva igazat, mire diadalittasan elmosolyodom. 
- Fél óra és itt a kaja - vágja le magát mellém. - És Juliet mi vett rá, hogy erre az egyetemre jelentkezz, ami ilyen távol van az otthonodtól? - fordul felém. Ez egy teljesen ártatlan kérdés, a gyomrom mégis görcsbe rándul. - Hé - érinti meg a karom - jól vagy? Nagyon elsápadtál. Valami rosszat kérdeztem? - kérdi aggódóan.
Hiába történt hónapokkal ezelőtt, még mindig nem tudok róla beszélni. Még mindig kiráz a hideg és sírógörcs tör rám, ha megpróbálom valaki tudtára adni, miért terveztem ilyen messzire menni az otthonomtól. A kezem máris remegni kezd az elfojtott érzésektől, és hiába próbálom szólásra nyitni a szám, egy hang sem jön ki belőlem, amivel meg tudnám nyugtatni a mellettem ülő srácot.
- Mély levegő, Jul - jelenik meg mellettem Nina - minden rendben van - simogatja meg a karom. Behunyom a szemeim, majd teszem, amit mond, mielőtt rámtőrne a pánikroham, ami újabb magyarázatot követelne. - Semmi rosszat nem kérdeztél, nyugi Kyle, Jul egyszerűen nem szeret a múltról beszélni - hallom meg halk szavait.
- Jól vagyok - szólalok meg rekedt hangon. - Talán majd egyszer tudok válaszolni a kérdésedre, de addig elégedj meg annyival, hogy menekülök.
- Én tényleg nem akartam felszakítani benned semmilyen sebet, nem tudtam róla. Nina sosem mesélte, hogy miért jössz, csak annyit mondott, hogy új környezetre van szükséged... én sajnálom - motyogja zavartan.
- Nyugi Kyle - mosolyodom el halványan - nem haragszom, ez egy ártatlan kérdés volt, én reagáltam túl - vonom meg a vállam. - De felejtsük el a témát, és inkább beszéljünk valami másról. 
Láttam rajta, hogy bántja a dolog, így próbáltam valahogy beszélgetést kezdeményezni, ezzel megnyugtatva őt, hogy semmi baj sincs, egyszerűen csak ilyen vagyok, ha a múltról kérdeznek, viszont bármi másról jól el lehet velem beszélgetni. 
Megtudtam, hogy van egy testvére, akit Tristannak hívnak, akivel nem mindig jön ki jól, bár ez szerinte normális, ha tesókról van szó. Azt is említette, hogy az ő harcuk is egy lány miatt lépett életbe, ugyanis Tristan tudta, hogy a lány bejön Kylenak, mégis lefeküdt vele. Ahogy látom szeret mesélni, és részleteket megosztani az emberekkel az életéről, és elég jófejnek is tartom, tehát én már most áldásom adom rájuk. Átment a teszten. Nekem talán egy kicsit túl nyílt személyiség, de nincs ezzel semmi baj, legalább mindent megtudsz róla, ami szükséges, mielőtt belekeverednél valamibe, amiből már nem olyan könnyű kimászni.
- Tristan az előbb írt, hogy értünk jön, mivel ő nem fog inni - pillant fel a telefonjából Kyle - baj lenne, ha ma itt aludnék, hogy holnap ne kelljen elsétáljak a világ egyik feléről a másikra a kocsim miatt? - néz Ninára, majd rám. Én tekintetem egyből Ninára kapom, majd mélyen a szemébe nézve próbálom vele közölni, ha nemet mond, akkor itt helyben kinyírom.
- Ha Juliet nem bánja  - vonja meg a vállát. - Úgyis elég sokszor alszol itt, szóval ez nem is igazi kérdés - teszi hozzá.
- Én egyáltalán nem bánom, amíg csendesek vagytok - vigyorgok, mire egy másik párna repül felém. - Ne már, ez ma már a második, amit nekem vágsz, valami bajod van a párnákkal, vagy inkább velem? - vonom fel a szemöldököm, miközben hallom, ahogy a mellettem ülő fiú halkan felkuncog.
- Mi sosem vagyunk hangosak - kacsint rám Kyle, mire Nina szája tátva marad.
- Ne csináld már - nyög fel. - Eddig is sok mindent beképzelt, de ha ilyen válaszokat adsz neki képtelenség lesz lebeszélni az igazáról... Lehetetlen vagy - pillant rám, amikor felnevetek. - Én inkább megyek készülni, mert gondolom Tris hamarosan itt lesz, és ő aztán nem a türelméről híres - néz ránk vissza az ajtóból, mielőtt belépne a szobájába.
Miután megeszem az utolsó szelet pizzám, végignézek magamon. Még mindig ugyanabban a ruhában vagyok, amivel érkeztem. Persze ezzel semmi baj sem lenne, ha nem lenne ilyen rohadt meleg, viszont ha akarnám sem tudnám megmondani, hogy melyik bőröndben vannak a ruháim, amiket itthon szoktam hordani, és mivel hiányos öltözékben sem akarok Kyle előtt flangálni, meg kell várnom, míg lelépnek...
- Azt hiszem mi jól ki fogunk jönni - mosolyog rám. - Mindketten szeretjük idegesíteni Ninát - mondja egy kicsit hangosabban, hogy a szobában készülődő lány is meghallja, mire csak egy morgással válaszol. - És alapjában véve elég jófejnek tartalak, szinte biztos vagyok, hogy a bátyámnak is be fogsz jönni, csak annyit mondok, hogy vigyázz vele.
- Nem kell értem aggódni - válaszolom. - Tudok én magamra vigyázni, főképpen, ha fiúkról van szó. Eddig még sosem tudtak annyira megbántani, amióta egyszer hagytam magam átverni - vonom meg a vállam - szóval Tristan lehet bármilyen idióta semmit sem fog elérni nálad.
- Bírlak - bök meg. - Tudod, amikor először megláttalak, azt hittem, hogy kicsit zárkózott vagy, aki nem igazán szeret beszélni és inkább hallgat a társaságban, de örülök, hogy ez nem így van.
- Nem szabad első ránézésre ítélni - mosolyodom el. - Előbb ki kell nyissam a szám, és ha ez megtörtént hidd el, azt fogod kívánni, bárcsak sosem tettem volna. Szeretek sokat beszélni és hülyéskedni, de mostanság nem igazán jön elő az az énem, viszont ha megtörténik, akkor menekülj előlem.
Sikerült megnyílnom neki egyből, ami nálam nagy szó, hiszen eddig nem igazán oldódtam fel új társaságban, viszont úgy látszik, hogy vele ez könnyen megy. Barátkozós és eltereli az ember figyelmét a benne lapuló györcsölésről, de vajon akkor is bírni fog, amikor meglátja milyen vagyok a burkom alatt? Amikor az az énem fog uralkodni rajtam, amit pár perccel ezelőtt látott? Az összetört lány, aki nem tudja mit kezdjen az életével? Akkor is itt lesz, vagy majd menekülni fog tőlem, mert nem fogja tudni, hogy viselkedjen a közelembe?
- Jézusom! - ugrok egyet, amikor hirtelen kivágódik a bejárati ajtó. Kyle mellettem felnevet, majd az érkező személy felé fordul.
A kezem még mindig a szívemnél tartva teszem meg én is a mozdulatot, hogy lássam ki az, aki az előbb majdnem a frászt hozta rám. Egy magas pasira siklik a tekintetem, akinek fekete göndör fürtjei vannak, és csillogó zöld szemeivel egyenesen engem bámul. Meg mernék rá esküdni, hogy idősebb, mint amennyit én adok neki, de ez valószínűleg azért van, mert gyerekes vigyor ül az arcán, ezzel megmutatva a gödröcskéit. Oldalra döntött fejjel nézek rajta végig, majd mosolyra húzva a szám, tekintek újra az arcára.
- Mondd csak minden idegenre a frászt akarod ráhozni a közlekedéseddel? - vonom fel a szemöldököm. Látom rajta, hogy már nem egyszer mér végig, ahogy abban is biztos vagyok, hogy már a fantáziája is beindult, de én csak szemforgatva kergetem el a gondolataim.
- Ha tudtam volna, hogy egy ilyen dögös kislány vár rám itt, akkor lehet azt is elértem volna, hogy elájulj, és aztán szájon át lélegeztettelek volna - kacsint rám, perverzül.
- Hát - vakarja meg a tarkóját Kyle, majd nevetve rámnéz - engedd meg, hogy bemutassam neked Tristant, mondtam már nem a modoráról híres -teszi hozzá.
- Ugyan már öcsi - legyint Tris - én is be tudok mutatkozni ennek a gyönyörűségnek - lép hozzám közelebb. - Mivel te már tudod az én nevem, én megtudhatom, hogy szólíthatlak? - kérdi egyenesen a szemeimbe nézve.
Igaza volt Kylenak, Tris hát valami nincs vele rendbe... Nem igazán bírom az ilyen stílust. Semmi bajom, ha valaki menőnek akarja magát mutatni meg minden, de mértékkel tegye, tudja mi az a határ, ami még jól áll neki...
- Juliet vagyok - közlöm vele, semlegesen, majd felállva a kanapéról lépek el mellőle egyenesen a konyhába.

***

Fél óra elteltével szerencsére már egyedül uralom az egész házat, így megkönnyebbülten sóhajtok fel. Nem volt valami kellemes Tris társasága, bár a vége felé kezdett oldódni a feszültség, viszont még mindig nem lopta be magát a szívembe. Hiába vett vissza az arcából, még mindig volt benne valami, ami miatt úgy érzem, hogy sosem fogom megkedvelni. Persze Nina biztosított róla, hogy nem ilyen barom, csak néha és ha olyankor találkozik vele az ember, akkor nem igazán bírja majd elviselni, de nyugodtabb napjain igazán szerethető. Hát bízzunk benne, hogy így lesz, mert van egy olyan érzésem, ő is elég sokat lesz ebben a lakásban. 
Szűk nadrágom sikeresen letolom a lábaimról, majd a földre hajítom. Szabadság. Ha tudnám, hogy nem vagyok egyedül a házban, biztosan nem járkálnék nyugodtan bugyiban és pólóban, de mivel senki sem láthat meg, így kicsit sem zavartatom magam. 
Nagy nehezen sikerül rávennem magam, hogy kinyissam a hozzám legközelebb lévő bőröndöm, majd lassan pakolászni kezdjek belőle. Szerencsémre, nem apróságokkal találom magam szembe, hanem ruhákkal, amiket hamar sikerül bepakolnom a szekrénybe. Hét táskából, ötben voltak ruhák és cipők, így most már csak az apróságok vannak hátra. Az emlékek. Nem vagyok benne annyira biztos, hogy jó ötlet kinyitni és hagyni, hogy minden elém táruljon, de azzal is tisztában vagyok, hogy egyszer úgyis ki kell pakolnom, és jobb hogyha egyedül vagyok, amikor az érzelmeim eluralkodnak rajtam, mintha társaságban történne és magyarázkodnom kellene, vagy sajnálkozó pillantásokat kellene elviselnem. 
Képek rengetege akad a kezembe, aminek köszönhetően máris mardosni kezdik a szemeim könnyeim. Itt még boldogan mosolygok velük. Igaz ez a kép évekkel ezelőtt készült, amikor még jól kijöttem velük, ami alig négy éve teljesen megváltozott. Eltávolodtam tőlük és hűvösen kezdtem viselkedni, pedig egyáltalán nem érdemelték meg, csak én éppen a lázadó korszakom éltem, és mire kezdtem helyrejönni elvették tőlem az időt. Nem maradt egy cseppnyi időm sem megmutatni nekik, hogy mennyire fontosak nekem, és mennyire szeretem őket... ugyanis elvették tőlem őket. 
Arcomon egymás után folynak a könnyeim miközben a kezemben tartott képen simítok végig. Már csak az emlékeim maradtak és a remény, hogy tudták mit jelentettek számomra, hiába nem közöltem velük olyan gyakran. Az emberek mindig akkor jönnek rá, hogy nem mondták ki elégszer azt a bizonyos szót, amit kellett volna, amikor már nincs rá alkalmuk. Minden akkor válik tisztává, amikor már elvesztetted... Magamhoz ölelve a képet dőlök hátra az ágyamon, majd hunyom le a szemeim próbálva magam megnyugtatni, de tisztában vagyok vele, hogy nem lesz könnyű dolgom. Hiszen ha egyszer sírni kezdek, akkor csak órák után marad abba...
A pakolás hátra maradó része már nem ment olyan könnyen. Nem egyszer homályosult el előttem minden, de nem adtam fel, pislogásokkal sikerült elérnem, hogy pár másodperc múlva újra tisztán lássak, így a pakolást is folytathattam. Könnyeim lassan eltűntek, de a szipogásom az egész estém végigkísérte. 
Bíztam benne, hogy a zuhanyzás majd megnyugtat és ellazít, de nem így történt. Remegő kezekkel kötöm fel a hajam, majd nézek a tükörbe. Szemeim vörösek és duzzadtak. Arcom puffadt a sok sírástól, kész idegroncs vagyok. Még egyszer átmosom az arcom hideg vízzel majd iszom egy pohár narancslevet és bedőlök az ágyba. 
Szorosan hunyom le a szemeim, miközben görcsösen szorítom magamhoz a párnát, hátha abba megnyugvásra lelek. Nem tudom kiverni a fejemből a képet, még mindig magam előtt látom annak az estének minden pillanatát, ami lassan teljesen felemészt. Miért pont velem kellett megtörténjen? Miért én vagyok az, akivel mindez megtörtént? Lehet, hogy elhanyagoltam a körülöttem lévő fontos embereket, de kaphattam volna még egy esélyt, nem így kellett volna megbüntetni... 
Már éjjel egy óra van, és én még mindig remegve fekszem az ágyamban, próbálva átlépni az álomvilágba, de nem igazán akar sikerülni. Ők mindig azt mondták, hogy erős vagyok és büszkék voltak rám, mert sosem menekültem el a dolgok elől, amikor kicsi voltam. De ha akkor az voltam, akkor most miért nem sikerül az lennem? Miért nem tudom magam erősnek mutatni a bezárt ajtók mögött is? Miért fakadok sírva, ha felidézem magam előtt az arcukat. Miért menekültem el otthonról, ha erős voltam? Vajon az ő szemükbe tényleg az voltam, vagy csak azért mondták, hogy én jobban érezzem magam? Hiszen ennek lenne értelme, akkor most érteném, hogy miért nem tudom magam összeszedni, mivel ha az ember erős, akkor kerüljön bármilyen mélyre mindig talál valamit, amibe kapaszkodhat, de én semmit sem találok, csak a sötétségben tapogatózom és egyre jobban hagyom magam elveszni benne. Magához húz, átölel és szorosan a karjaiba zár, esélyt sem adva a szabadulásra, ezzel fogja a vesztem okozni. 
Régen sosem féltem a sötétben, mindig nevettem, amikor apu benézett az ágyam alá azt súgva nekem, csak azért teszi, hogy biztonságban érezzen engem. Most viszont rettegek. Amikor egyedül vagyok a sötétben, úgy félek akár egy kislány, aki képtelen elaludni, mert meg van róla győződve, hogy szörnyek vannak az ágya alatt. Nekem a szörnyek az emlékeimbe vannak és csak akkor bújnak elő, ha elalszanak a fények. Bármennyire szeretném azt hinni, hogy csak én mesélem be magamnak nem megy. Én is ugyanúgy meg vagyok róla győződve, mint ebben a pillanatban egy kislány, aki az ágyában fekszik rémülten, hogy igenis van mitől félni. 
Nekik ott vannak a szüleik, hogy megnyugtassák őket, hogy ez butaság és aludjanak nyugodtan, de nálam ki fogja ezt elérni? Ki fog meggyőzni róla, hogy nincs mitől tartanom, amikor mindenkit ellökök magamtól, aki megpróbál segíteni? Egyáltalán lesz ilyen személy az életemben, vagy a hátralevő éveim rettegésben fogom leélni?

***

Valamikor az éjszaka közepén arra ébredek fel, hogy valaki a kulccsal babrál a zárnál. Nyögve fordulok a másik oldalamra és próbálok visszakerülni az álomvilágba, amibe nagy nehezen pár órával ezelőtt sikerült bejutnom. Nem volt könnyű megpróbálkoztatás, de ha egyszer sikerül lehunynod a szemeid, akkor el is fogsz aludni, hiszen legyen bármilyen erős a rettegés az álmosság erősebbé válik tőle, idővel.
Két kar fonódik a derekam köré, majd egy mellkas simul a hátamhoz, aminek következtében morogva fúrom arcom a párnába. Kezeivel lassan simogatja a bőröm, majd közelebb hajolva hozzám érzem, ahogy a lehelete a nyakam csiklandozza.
- Cicám, itt én szoktam aludni - suttogja a fülembe egy mély hang. 
Szemeim abban a pillanatban kipattannak, amikor megérzem az ismeretlen ajkát a nyakamon. Eddig azt hittem csak álmodom az egészet, de rá kell jöjjek, ez nem álom, hanem a valóság és éppen egy tök ismeretlen személy tart a karjaiba. Sikításomba az egész ház beleremeg, miközben gyorsan próbálok kiszökni az ágyból, de az illető morogva kap után majd ránt vissza és ül a csípőmre, miközben befogja a szám. Mellkasom irtó gyors ütemben emelkedik majd süllyed, miközben a fölöttem lévő fiút bámulom. Annyira meg vagyok ijedve, hogy hiába szűrődik be egy kis fény az ablakon keresztül én csak egy sötét alakot látok. Mégis léteznek szörnyek
- Jó erős hangod van - morogja az illető. - De mi lenne, ha nem keltenéd fel az egész épületet? Ha most elveszem a kezem a szádról - hajol hozzám  közelebb, mire felfedezem kéken csillogó szemeit. Kék szemei vannak, pont mint neki. Könnyeim egyből mardosni kezdik a szemeim. - ... megígéred, hogy nem sikítasz?
Látom, ahogy ráncba szalad a homloka, amikor felfedezi a kicsorduló könnyeim, de én képtelen vagyok levenni kék szemeiről tekintetem. Pontosan olyan színűek, mint amilyen az övé is volt. Megbabonáz, és egyszerre olyan fájdalmat ébreszt fel bennem, amiről még álmodni sem mernek az emberek. 
- Hé... mi a baj? - motyogja ijedten. - Nem foglak bántani, nem kell sírnod - simít le egy cseppet a szemem sarkából. Egy ismeretlen pasi ül rajtam, a szobámban és én képtelen vagyok megszólalni. Alig kapok levegőt, ahogy még mindig szemeibe nézek, amiben már aggodalom csillog. - Tényleg nem akartalak megijeszteni, de ez az én ágyam, itt én szoktam aludni - száll le rólam, ezzel kitérve a látószögemből.
Ismét pánikroham szélén állok, de már nem csak a szemeinek köszönhetően, hanem annak is, hogy egy ismeretlen tartózkodik itt, én pedig még csak megmozdulni sem tudok. Hiába nyitom szólásra a szám, egy hang sem jön ki rajta. Csak bepánikolva nézek az előttem álló fiúra.
- Mi az isten folyik itt, már a lépcsőházból hallani lehetett a sikolyod? - ront be a szobába Nina, nyomában Kyleal. - A kurva életbe - káromkodja el magát, amikor észreveszi a szobában lévő fickót. - Ne már Andy, ez most mire volt jó? - vonja kérdőre dühösen, közelebb lépve hozzá. 
- Ne ess már nekem, a kurva életbe - mordul fel az illető. - Ki a franc gondolta, hogy egy lány fekszik az ágyban, amiben én szoktam, és sírva fakad, amikor meglát? - kezdi el idegesen dobálni a kezét.
- Fél éve nem voltál itt, azt hittem már nem jössz - csattan fel Nina. - És különben is, vak vagy, biztosan láttad, hogy nem üres az ágy, akkor miért kellett bemásznod mellé? - túr idegesen a hajába, majd rámnéz. - Jól vagy? - lép közelebb hozzám, miközben hangja ellágyul. 
- Persze kérdezgesd csak őt a hogylétéről, én itt sem vagyok. Abba sem vagyok biztos, hogy hallani fogok a fél fülemre, de szarjuk csak le Andyt, ahogy eddig mindenki tette - rohan ki dühösen a szobából. - Rohadtul elegem van már az életből!
Nina szemforgatva ül le mellém, majd fogja meg remegő kezem. Észre sem vettem, hogy eddig bent tartottam a levegőm. Lehunyom a szemeim, majd pár mély belégzés-kilégzés után, összeszedve magam nézek az aggódó barátnőmre.
- Én... nem értem... hogy került ide... ki ez? - kérdem remegő hangon.
- Nem fog téged bántani, lehet, hogy egy seggfej, de senkinek se lenne képes ártani - néz a szemeimbe. - Ő az én rég nem látott bátyám, aki régen néha itt aludt, de azt hittem fél éve leszokott róla. Sajnálom, hogy nem szóltam róla...
- Ugyan már Kyle, honnan kellett volna tudnom, hogy az a csitri sírógörcsöt kap, ha meglát? Ha kulccsal jöttem be a kurva házba, gondolhatta volna, hogy nem gyilkos vagyok! - csattan fel.
- Nyugodj már le Andy, nem kell mindenkit felkeltened az éjszaka közepén - mordul rá Kyle. 
- Pofa be Andy! - kiált ki Nina. - A kanapé a tied, ha megfelel maradsz , ha nem akkor mész ahová akarsz! - teszi hozzá.
- Milyen baromi nagylelkű itt valaki - vág vissza.
-Hé, minden rendben lesz. Reggel megbeszéljük, oké? Aludj nyugodtan, nem fog betörni hozzád, ezt megígérhetem neked. Nekem még van egy kis megbeszélnivalóm az én bátyuskámmal - áll fel. - És tényleg sajnálom ezt az egészet, nem gondoltam volna, hogy idejön - néz vissza rám az ajtóból.
- Nem gond... - motyogom, bár cseppet sem gondolom így.
Amikor azt hiszi az ember rosszabb már nem lehet, akkor mindig történik valami, ami ezt megcáfolja. Alig pár perce találkoztam a kékszemű ördöggel, akinek a jelenléte nem fogja megkönnyíteni az életem. Miért van pont olyan szeme, mint neki volt? Kék. Ragyogó kék szemek.

2017. április 1., szombat

Prológus

  Szeretet. Életünk során mindannyian arra várunk, tárt karokkal, hogy bekopogtasson az ajtónkon, ám sokan nem vesszük észre, hogy ez már a születésünk előtt is megtörtént. Sajnálom azokat az embereket, akik egész életük során erre várnak, mégsem találják meg, pedig ott van az orruk előtt, viszont ahhoz, hogy észrevegyük történnie kell valaminek, ami rámutat, hogy mindeddig rossz helyen keresgéltünk, hiszen már azelőtt is a miénk volt, hogy megszülettünk volna. Abban a kilenc hónapban, míg az anyukánk méhében élősködtünk sokkal több szeretett kaptunk, mint azt el tudjuk képzelni. Már akkor gondoskodott rólunk, amikor mi alig voltunk nagyobbak egy babszemnél. Mi fontosabbak voltunk számára, mint ő maga. Előszeretettel tett a kedvünkbe, pedig akkor mi ezt még csak nem is tudhattuk, csak évekkel később, amikor visszagondoltunk arra az időszakra. De persze nem csak anyukánktól kaptunk abban az időben szeretet, hanem apától is. Ő is próbált a kedvünkre tenni, annak ellenére, hogy ő sosem járt olyan sikerrel, mint az a személy, aki kilenc hónapig hordott minket a szíve alatt. Minden nap beszélt hozzánk, vagy éppen megsimogatott minket. Ő is ugyanazt próbálta velünk éreztetni, hogy milyen fontosak vagyunk a számára, éppen ezért ismerjük fel őt már, akkor amikor még alig pár órásak vagyunk. A hangjáról. De ebben az időben nem csak a szülőktől kaphattunk szeretett, hanem a háziállattól is, ha éppen volt. Ő is védelmezett bennünket, bár eleinte inkább a gazdáját, viszont ez azért történt meg, mert tudta, hogy már sokkal jobban kell rá vigyáznia, mint előtte, mert valami megváltozott vele kapcsolatban. Nem tudta mi történik vele, de mégis sokszor a gazdija hasára fektette a fejét ezzel megnyugtatva minket. Ő is érezte, hogy valami készülőben van. Aztán a kilenc hónap leteltével minden megváltozik. Igaz még törődnek velünk, de már semmi sem lesz olyan, mint abban az időben. Lassan kezdjük érteni a körülöttünk lévő dolgokat és rájövünk, hogy mi is zajlik igazából a mindennapokban. Ahogy pedig felnövünk kezdjük elveszíteni azt, hogy igazán szeretnek minket, hiszen már semmi sem olyan, mint abban a kilenc hónapban. Én is éreztem ilyet, de amint megtörtént a baj rájöttem, hogy igenis szerettek. Mindig szerettek, annak ellenére, ha én éppen nem éreztem ezt. Lehet nem énekeltek, vagy simogattak meg minden nap több alkalommal is, de ott volt a levegőben csak én voltam vak és nem vettem ezt észre. De már tudom, hogy nem az számít, hogy találsz-e valakit, aki igazán szeret téged, hanem a szülői szeretet. Az mindennél fontosabb. Nem szabad elhanyagolni, mert észre sem vesszük, de minden nap elteltével egyre kevesebb időnk marad, míg végül teljesen elveszítjük az esélyt arra, hogy bebizonyítsuk,milyen fontosak számunkra.
  Otthon. Emlékszem, mikor tini voltam, semmi sem felelt meg, főképpen nem úgy, hogy láttam a barátaim sokkal jobban élnek tőlem. Azt kérdeztem tőlük, hogy nekem miért nem lehet olyan szobám, vagy olyan ruhám, mint nekik. Sosem tudtak rá értelmes választ adni, de mindig felfedeztem a szemükben lévő fájdalmat, szomorúságot. Sok időbe telt mire rájöttem, hogy semmi más nem számít, csak hogy legyen egy családod, akihez hazamehetsz, egy olyan helyre, amiről azt mondhatod, hogy az otthonod. Nem az számít miben élsz, vagy milyen körülmények között, hanem, hogy van egy hely, ahol együtt lehetsz azokkal a személyekkel, akik számára fontos vagy, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy te boldog légy, ha első percben még nem is látjuk így a dolgokat, később rá fogunk jönni, hogy ez sokkal fontosabb, mint a kényelem.
  Barátok. Mindenki tagadja, hogy szükségünk van rájuk a nehéz időkben, de ez a legnagyobb hiba. Nem csak a nehéz időkben van rájuk szükségünk, hanem a nap minden egyes percében. Valakinek bíztatnia kell minket, aki nem családtag, bár lassan talán azzá is válhat, ha közel engedjük magunkhoz. Meghallgat, mindig ott van, amikor szükségünk van rá. Még akkor is megpróbál nekünk segíteni, ha nincs rá szükségünk, ha tagadjuk, hogy egyedül nem tudunk vele megbirkózni. A barátok, olyan személyek, akikre az életünk végéig szükségünk van, hiszen nem csak kitartanak mellettünk, de néha még azt is jobban tudják mi a jó nekünk, amit lehet eleinte nem éppen úgy kezelünk, ahogy kellene, de idővel rájövünk, hogy mennyit segítettek, hogy azokká váljunk, akik vagyunk.
  Csalódás. Egyikünk sem akarja ezt az érzést tapasztalni, de az életünket nélküle nem lehet kialakítani. Mindenkinek csalódnia kell legalább egyszer az életében, ha nem többször, hogy azzá a személlyé váljon, akire mindenki büszke lehet. Az élet sosem egyszerű, nem minden alakulhat úgy, ahogy mi szeretnénk, és ezt el kell fogadnunk, hiszen nem lehet küzdeni valami olyasmi ellen, ami előbb vagy utóbb úgyis utolér. Inkább meg kell mutatni, hogy mi tárt karokkal várjuk, mert érezzük, hogy képesek vagyunk vele megbirkózni. Lehet, hogy eleinte hatalmas fájdalmat érzünk a mellkasunkba, ami szép lassan összeroppant minket, de idővel könnyebb lesz. Lehet, hogy a csapás nyomai sosem múlnak el teljesen, de minden másodperc elteltével halványulni fognak, és lassan vele együtt tudunk majd élni. Az életben minden okkal történik. Ha bevered a fejed, vagy autóbaleseted lesz, az is azért történhetett meg, mert hatással lesz a jövődre. Nem számít mi ér minket utol, ha bennünk van az az érzés, hogy ennek így kellett történnie, ahhoz, hogy önmagunk lehessünk.
  Változás. Mindannyian tartunk tőle, még azok a személyek is, akik képesek megoldást találni mindenre és pár pillanat alatt már ki is taszítják az életükből a változást. Nagyhatalommal bír. Elég egy apró változás és az életünk a feje tetejére áll, ahonnan már fogalmunk sincs hogyan mászhatunk ki, de okkal történik. Ha minden egyes nap ugyanaz történne velünk életünk végéig, akkor sosem tapasztalhatnánk olyan dolgokat, amik a változásnak köszönhetőek. Nem tudhatnánk, hogy milyen a veszélyes szerelem, vagy a szenvedélyes éjszakák, esetleg egy adott bulin történő hiba, de a változásnak köszönhetően, mindezeket megtapasztalhatjuk. Persze nem mindig tölt el minket jó érzéssel, hiszen lehet, hogy egyetlen mondatunknak köszönhetően le kell mondanunk mindenről és teljesen új életbe vágni, de aztán az idő teltével rájövünk, hogy ez is okkal történt. Viszont egy valamit sosem szabad elfeledni, hogy honnan indultunk, amíg ez velünk van, addig a változás jó irányú marad, de amint eltűnik a szemünk elől valami olyannal találjuk szemmel magunkat, ami nem biztos, hogy jót tesz nekünk.
  Nekem mindenben volt részem, szeretetben, otthonban, amikre későn, bár rájöttem, viszont már örökre a szívemben fogom hordozni az érzést, amiket ezeknek köszönhetően fedeztem fel. Barátaim is voltak, de egy rossz döntés miatt szép lassan eltaszítottam tőlük magam. Ami szinte eddigi egész életem végigkísérte az a csalódás, amit lehet, hogy még most sem nézek jó szemmel és az is simán megtörténhet, hogy sosem fogok, de az is benne van a pakliban, hogy észre sem fogom venni, és a sok évnyi szenvedés után végre valami boldogság is bekopogtathat hozzám, csak türelmesen kell rá várnom. Az elkövetkezendő napjaimat a változás fogja uralni, hiszen kilépek az otthonomból, és egy teljesen más helyre kerülök, de bízom benne, hogy a kínkeserves hónapok után végre valami jó is az életembe fog toppanni.
  Így kell lennie.
  A menekülés sosem megoldás, sosem uralta eddig az életem, hiszen mindig megbirkóztam minden nehézséggel, de most úgy érzem, hogy nem maradt más választásom. Amikor minden kicsúszik az irányításod alól, akkor nem szabad figyelmen kívül hagyni és abban bízni, hogy helyre fog állni, ugyanis az csak akkor fog megtörténni, ha kilépsz a konfortzónádból, ha új helyre mész és megpróbálod helyrehozni az életed. Én most pont ezt szeretném tenni. Bár kétségeim vannak a sikerével, de ha meg sem próbáljuk, akkor sosem tudhatjuk meg, hogy működött-e volna vagy sem. Nehéz volt búcsút venni a várostól és az otthontól, de a francba is, ha ott maradok, csak tovább kínoztak volna az emlékek... Most, hogy egy vonaton ülök, ami Kaliforniába tart, útban a legjobb barátnőmhöz, akinél lakni fogok úgy érzem, hogy lassan újra kapok levegőt, hiszen egyre távolabb vagyok attól a helytől, ami megsebzett, de sajnos nyomait végig magamon fogom hordozni, meneküljek bármilyen távol is, ugyanis az emlékek elől nem lehet menekülni, csak megtanulni velük együtt élni, ami nem egy egyszerű munka.
  De a remény hal meg utoljára. A rohadt sok szenvedés, sírás után úgy érzem megérdemlek egy kis boldogságot is, bár sok hibát követtem el, de a sors most az egyszer alakulhatna úgy, hogy megpróbáljam helyrehozni az életem. Mert ennek reményében költözöm messze. Hogy helyrehozzam az életem és újra nyugalomra, békére és otthonra leljek...


Sziasztok! Ahogy ígértem itt az új blogom prológusa. Remélem tetszeni fog nektek és várjátok már, hogy mi lesz még itt. Nem ígérem meg, hogy sosem fogok késni a részekkel, de megpróbálom időben kitenni. Valahogy össze fogom hozni az egyetemet az írással, csak a szesszió időben nem lesznek rendszeresek, mert ott muszáj a tanulásra figyelnem, de az még messze van. Köszönöm az eddigi olvasókat, remélhetőleg nem csalódtok majd a sztoriban! További szép napot!